„Krisztus kereszthalála arra kényszerít minket, hogy szembesüljünk saját létünk valódi természetével” – Laki Zoltán a Mandinernek

Jézus Krisztus életének nincsen egyetlen pillanata sem, amelyben, miként a Mennyei Atya is – akivel teljes egységben van –, ne „munkálkodna” (Jn 5,17) – és ne lényének maradéktalan (emberi nézőpontból felfoghatatlanul teljes, valamint mindvégig egészen tudatos) bevetésével jelenne meg. Miért van – vagy lehet – mégis kiemelt jelentősége számunkra a „keresztfa szószékén” kimondott igéknek?

Mindenekelőtt érdemes megemlíteni, hogy ezek voltak Jézus Krisztus utolsó szavai földi életében. Az utolsó megnyilatkozás általában is fontos, minden embernél. Jó esetben az életút egyfajta lezárását, összegzését jelenti, és valamelyest az adott személy lényegére mutat rá, immár a közelgő vég tudatában. Ez Krisztus vonatkozásában még inkább igaz, hiszen ő valóban teljesen tudatosan zárta le és teljesítette be életét a halálával, amit önként vállalt.

Bellarmin a mű előszavában azt írja, hogy „ebben a beszédben minden benne van, amiről a mi Urunk azt mondotta: »Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesednek mind, amik megírattak a próféták által az Emberfiáról.«” (Lk 18,31)

Másrészt, ez az utolsó szónoklat jellegét és körülményeit tekintve rendhagyó volt, ami külön tanulságot hordozhat számunkra. Valójában Krisztusnak a kereszten meg sem kellett volna szólalnia, hiszen az evangélium hirdetésével kapcsolatos tanítói küldetést már korábban, az utolsó vacsorát követően, a tanítványokhoz intézett hosszú beszéddel teljesítette, ahogy azt maga az Úr ki is jelenti János evangéliumában. (Vö. Jn 17,4: „A munkát elvégeztem, melyet rám bíztál, hogy megcselekedjem.”)

Nem reagál a vádakra, nem felel a gyalázkodásra és a gúnyolódásra. De szót emel ellenségei érdekében (Lk 23,34: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”), válaszol a jobb latornak (Lk 23,43: „Bizony, mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban!”), beszél anyjához és tanítványához, Jánoshoz ((Jn 19,26-27: „Íme, a te anyád; íme, a te fiad!”), kiált Istenhez (Mt 27,46: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”), szól magáról (Jn 19,28: „Szomjúhozom!”) és saját áldozatáról (Jn 19,30: „Beteljesedett”),

Láthatjuk, hogy mindegyik ige nagyon személyes és bensőséges. Krisztus legemberibb megnyilvánulásai közé sorolhatóak. Ugyanakkor már szinte kézzelfoghatóvá válik bennük istenségének misztériuma. Az egész szituációt ez a furcsa ambivalencia jellemzi.

mint később a százados mondja (Mt 27,54). Röviden szólva, itt mutatkozik meg a leginkább az isteni és emberi természet tökéletes egysége. A hét ige ilyen szempontból arra tanít minket, hogy ha Krisztust akarjuk követni, és az ő példája szerint élni, egyben kell látnunk, egybe kell fognunk a létezés e két síkját, az emberit és az istenit, az időbelit és az időtlent, a fizikait és a szellemit, a történetit és a történetfelettit. Bellarmin maga is alapvetően ilyen értelemben és ezzel a céllal vizsgálja az egyes igék jelentését.

Mintha Krisztus a keresztre szögezve a szavakon túl is üzenne tanítványainak: „nézzétek, hol vagyok most, nézzétek, mi történik velem – ez az, amiről beszéltem nektek, ez az, amit majd nektek is tennetek kell.” A kereszthalál gondolata manapság rettenetes és abszurd dolognak tűnik, ami irtózatot vált ki az emberből – többnyire azért, mert csak a legdurvább fizikai arculatában ragadjuk meg, és érzelmi módon.

Ilyen rátekintésben a kereszt négy szára például a lét horizontális és vertikális teljességét szimbolizálja, vagy az isteni tulajdonságok, a krisztusi erények és az üdvösséghez szükséges emberi kvalitások négy formáját. A keresztre-szögezés azt jelenti, hogy tartjuk magunkat az isteni eredetű és Isten felé mutató életvezetési szabályokhoz. Hasonlóképpen, a krisztusi áldozati halált is utánozhatjuk és gyakorolhatjuk a magunk keretei között, anélkül, hogy fizikailag meghalnánk, például a mindennapok apró lelki vagy tudati áldozataiban,

Ezzel kapcsolatban Bellarmin idézi és részletesen elemzi a Rómaiakhoz írt levél 12. fejezetét, ahol Pál az „élő, szent és istennek tetsző áldozatról” beszél, amelyet Istennek fel kell ajánlanunk, majd hozzáteszi, „ez legyen a ti ésszerű (rationalis) áldozatotok”. Bellarmin szerint a kiegészítés arra szolgál, „hogy megértsük, nem a szó szoros értelmében vett áldozatra buzdít bennünket, mintha azt akarná, hogy testünket áldozati bárányok módjára tényleg leöljük és elégessük, hanem misztikus és ésszerű áldozatra, ami nem ugyanolyan áldozat, csak hasonló hozzá, nem testi, hanem lelki.”

Milyen „technikával”, milyen szerkezetre támaszkodva tárgyalja Bellarmin Szent Róbert ezt a „hét igét”? Milyen „pedagógiát” követ a könyvében?

A művet két könyvre osztotta fel. Az első könyvben az első három igét tárgyalja, amelyeket Krisztus a hatodik óra körül mondott ki, nem sokkal keresztre szögezése után, a második könyvben pedig a további négy igét, amelyeket „háromórányi sötétség és csönd után ugyanazon Urunk, ugyanazon szószékről – mikor már közel volt a halálhoz – nagy hangon kiáltva meghirdetett.” Az igéket a hagyományt követve abban a sorrendben rekonstruálja, ahogy fentebb mi is leírtuk.

Nagyon sokat idéz a Szentírásból és az egyházatyáktól, és számos példát, hasonlatot is hoz a mondanivaló megvilágítására. A Bellarmin által követett pedagógiát illetően két dolgot emelnék ki. Az egyik az érvelés már-már zseniálisan könnyed logikája, amely a mai olvasó számára szerintem különösen mély jelentést hordoz. Bellarmin célja inkább gyakorlati – a keresztény élet alapelveire és mindennapi alkalmazásuk módjára világít rá a hét ige vizsgálatán keresztül. A bölcseleti megalapozás nagyon egyszerű: ha elhisszük, amit a Szentírás és a hagyomány Istenről, Krisztusról, a világról és az emberről mond, ebből mindenki számára, aki akár szemernyi értelemmel is rendelkezik, világosan belátható, hogy

– nemcsak a halált követően, hanem bizonyos értelemben már itt és most is. Ezért Bellarmin több helyen szinte értetlenkedik azoknak az együgyűségén és ostobaságán, akik nem ezt az utat követik. Ez egy másfajta lelkületre utal, az életnek egy mélyebb, tisztább, közvetlenebb felfogására – amelynek kialakítása, úgy vélem, szükséges ahhoz, hogy a krisztusi erényeket valóban követni tudjuk.

A könyv egy másik pedagógiai vagy retorikai sajátossága, hogy

Erre a fordító Alácsi Ervin János hívja fel a figyelmet, aki a bevezetésben a következőket írja: „A szerző klasszikus műveltségét és közismert retorikai képességeit alapul véve nem elképzelhetetlen, hogy a mű szerkezeti fölépítésének ez a szembetűnő irodalmi hiányossága nem kínos fogyatékosság, hanem inkább ösztönös, vagy akár tudatos dramaturgiai fogás.

Isten megtestesült Igéje, a kinyilatkoztatás alfája és ómegája kimondta utolsó szavát. Elmondatott minden, ami elmondható. Mit is lehetne még ehhez hozzátenni? Az emberiség magára marad az örök élet igéinek visszhangjával a szívében. Beáll az újjáteremtés aktusát követő szombati nyugalom.”

Vannak Bellarmin művének előzményei? Léteztek a kereszten kimondott „hét igéről” hasonló alapossággal elmélkedő írott művek korábban is? Ha igen, hogyan illeszkedik a Bellarmin-mű ezeknek a sorába – miben tér el tőlük, milyen vonalon mélyíti el ezt az elmélkedési hagyományt?

Igen, komoly előzményei vannak – erről a kérdésről szintén Alácsi Ervin János ír a kötet bevezetőjében. A Krisztus utolsó hét igéjére alapozott elmélkedés története

A középkori vallásosságban Krisztus passiójának felidézése, elképzelése nagy szerepet játszott. Az írott művek szintjén érdemes megemlítenünk a Szent Bonaventurának tulajdonított (de valószínűleg nem általa írt) Elmélkedések Krisztus életéről című könyvet (14. sz.), amely Krisztus hét szavával kapcsolatos meditációkat is tartalmaz. Ezt bővítette ki Ludolphus de Saxonia munkája, a Krisztus élete vagy Krisztus életének tükre, még szintén a 14. században. A késő középkori népszerű művek közül ugyancsak ebbe a sorba illeszkedik a Lelki kertecske (Hortulus animae), amely – mint Alácsi Ervin János írja – „a 16. század legközkedveltebb imakönyve volt, és amit fiatalkorában akár még Bellarmin is gyakran forgathatott.” Szintén ő jegyzi meg, hogy „a Hortulus fontos dokumentuma az úgynevezett devotio moderna által népszerűsített laikus lelkiségnek, amely misztikus hajlama mellett sem szakadt még el az egyház nyilvános istentiszteleti életétől. Egyúttal mélyen magán viseli e mozgalom ájtatossági hagyományait, többek között a megváltó Istenember kínszenvedése iránti kitüntetett tiszteletet, és a jó halálra való fölkészülés hangsúlyos szerepét.” Bellarmin műve ebbe a több évszázados hagyományba illeszkedik – 

Annyit el lehet mondani, hogy a könyv az ajánlás szerint elsősorban a szerzeteseknek szól (jóllehet a laikusok számára is teljesen érthető, fontos és hasznos), és bár alapvetően nem teológiai vagy filozófiai munkáról van szó, azért átüt rajta a szerző hatalmas teológiai műveltsége.

Hogyan kapcsolódik ehhez a könyvhöz Bellarmin Szent Róbert másik nagy műve, A jó halál mesterségéről? Érdemes a még jobb megértés kedvéért mintegy „összeolvasni” ezt a két szöveget?

A két könyv között szoros kapcsolat van. Bellarmin élete vége felé, 1615-kezdve minden évben visszavonult a jezsuiták római noviciátusába, ahol elvégezte a 30 napos Szent Ignác-i lelkigyakorlatot, és az elmélkedés gyümölcsét egy-egy könyvben foglalta össze. A „sorozat” két utolsó műve A hét igéről (1918) és A jó halál mesterségéről (1919), amelyeket már kifejezetten a halálra való készülődés jegyében írt, és nemcsak témájukban, hanem felépítésükben, stílusukban, gondolatiságukban is nagyon hasonlóak egymáshoz.

ugyancsak két könyvre osztva: az elsőben az élet vezetésének általános szabályait vizsgálja, a másodikban azokat, amelyeket kifejezetten akkor kell figyelembe venni, amikor a halál már közel van. A kötetben részletesen kitér a négy utolsó dolog témájára és a szentségek értelmére, amelyeket A hét igéről című könyvben nem tárgyal. Utóbbiban ugyanakkor beszél a szomjúság szimbólumáról, vagy a beteljesedés és az áldozat jelentéséről, amelyekkel A jó halál mesterségéről egyáltalán nem, vagy csak érintőlegesen foglalkozik. Mindkét mű esetében fontos megjegyezni, hogy

Ezt bölcseleti nyelven úgy fogalmazhatnánk meg, hogy a léleknek el kell szakadnia a testtől (vagy az értelmes léleknek az érzéki lélektől), hogy uralmat nyerjen felette, és aztán tökéletesen át tudja hatni, beteljesítve ezzel saját természetét, és végső értelemben magát az emberi létet.

Ez egyértelműen megjelenik az élet elveszítésével és megtalálásával kapcsolatos krisztusi maximában, és természetesen magának a kereszthalálnak és a feltámadásnak a misztériumában is. Már utaltam rá, hogy alapvetően gyakorlati elvről van szó – a „meghalást” számos módon gyakorolhatjuk mindennapi életünkben. Például azáltal, hogy megpróbáljuk minél mélyebben átélni valaminek a megszűnését, legyen az akár örömteli (mondjuk egy probléma megoldása vagy egy kötelezettség megszűnése), akár semleges (mint a nap vége, vagy egy szokásos tevékenység befejezése), akár fájdalmas (például egy hozzátartozónk halála). Illetve gyakorolhatjuk úgy is, hogy

Utóbbi sem valami misztikus dolog (a szó szokványos értelmében), és nem kell hozzá remeteként a sivatagba vonulni. Az akarat és az értelem magasabb arculatainak tudatos művelését jelenti, a lélek egyfajta művészetét, ami nem igényel semmilyen különleges képességet –

Azt a fajta lelkületet, amit Bellarmin kapcsán említettem. Ilyen szempontból különösen érdekes összeolvasni a két könyvet.

„E könyvben megpróbáltam kifejteni a Keresztrefeszített tündöklő erényeit, melyek minden hívőnek meglehetősen hasznosak (...)” – írja a szent szerző. Nyilván nem túlzás azt mondani (amint azt korábban ön is jelezte), hogy „a ma embere" szinte semmit sem tud kezdeni a szenvedéssel – az üdvösséghez, boldog beteljesedéshez pedig végképp nem képes odatársítani. Sőt, mintha a mai kor egésze direkte a szenvedés ellenében, annak „kisatírozása" jegyében szervezné meg magát; néha még az egyházon belül is fel-felbukkannak olyan hangok, amelyek szerint le kellene végre számolni „a szenvedés kultuszával", az oltárokra helyezett „szörnyűséges" feszülettel, szóval a sok-sok „búskomorsággal"; végeredményben azzal a Krisztussal, akit – miként Bellarmin írja – „szüntelen fájdalom járt át a lába ujjától egészen a feje búbjáig". Mit lehet erre mondani?

A szenvedéssel kicsit ugyanaz a helyzet, mint a szeretettel. Mindkettőnek van egy kézzelfogható, világi, „érzésbeli” arculata, amit könnyen meg tudunk ragadni, van egy mélyebb dimenziója, ami úgymond a létezés, a tudati élet alapvető természetével és törvényeivel függ össze, és van egy metafizikai vagy isteni arculata is, amiről a vallási tanítások beszélnek. Ha alaposan tanulmányoznánk utóbbiakat, világosan meg tudnánk különböztetni a különböző szinteket, de sajnos sokszor megspóroljuk az utánajárást, és

Helyes abból kiindulnunk, hogy csak akkor rendelkezik vallási vagy szakrális karakterrel, ha valamilyen módon Istennel és a mennyei állapotok elérésével kapcsolatos. Ezt két értelemben vehetjük. Egyfelől, hogy maga a szenvedés áldozati jellegű, vagyis Istenért vállaljuk, és éppen azért következik be, mert Isten felé törekszünk, és miatta „üldöztetést” szenvedünk, konkrét vagy szimbolikus módon.

Másik értelemben a szenvedés tudata abból fakad, hogy Isten fényében, vagy a végső, tökéletes, mennyei állapot fényében látjuk az emberi állapot, és még inkább az isteni gyökereitől elszakadt emberi állapot elesettségét, kiszolgáltatottságát, gyengeségét, tisztátalanságát. Igazából ez mindenfajta szenvedés alapja, hiszen nem éreznénk rossznak mondjuk a rabságot vagy a bántást, sőt nem éreznénk fájdalomnak a fizikai fájdalmat sem,

Ezt hajlamosak vagyunk elkendőzni magunk elől – Krisztus kereszthalála azonban arra kényszerít minket, hogy szembesüljünk saját létünk valódi természetével. Mintha azt mondaná, „tessék, ez az ember, a testi ember, aki elvesztette fényét és hatalmát, mert elfordult Istentől”. És természetesen utána a feltámadásban megmutatja számunkra a tökéletes állapotot is, „még valódibb” természetünket, amit a mennyországban újra elérhetünk.

Mindkét értelmezés gyakorlati vonatkozásokkal bír.

– ami magától értetődően egy feszültséget és meghasonlottságot okoz a lélekben, és fájdalmas is, hiszen fel kell számolnunk lényünk egy részét, amivel korábban azonosultunk. Nyilvánvaló, hogy a mai „jóléti” társadalomban, a fogyasztásra és kényelemre épülő életrendben ez különösen nehéz, mivel utóbbi a hangzatos vallási címkék ellenére teljesen a „testi ember” szolgálatában áll,

Olyannyira, hogy már meg sem tudjuk különböztetni a testi embert a lelki embertől, és ha mégis, a spirituális aszkézis minden formája kínkeserves erőfeszítésnek tűnik – legalábbis kezdetben. Ugyanakkor azt is hozzá kell tennünk, hogy a vallási életgyakorlat nem lehet „csak” szenvedés, a szó közönséges értelmében. Éppen a belső küzdelem sikeres megvívása révén egyre inkább el kell jutnunk oda, hogy

A szenvedés másik értelmét pedig, amely az emberi állapot elesettségéből fakad, úgy tudjuk átvinni a gyakorlatba, hogy a testi fájdalom vagy a világi bajok okozta szenvedés „mögött” meglátjuk a lélek szenvedését, a bűnök miatti szenvedést – és előbbit egyre inkább az utóbbi fényében, keretében, mintegy annak a kifejeződéseként éljük át. Ilyen szempontból valamely betegség okozta szenvedés is megélhető, felajánlható Istennek áldozatként.

Ahogy Alácsi Ervin János rámutat a bevezetésben, Krisztusnak még a haldoklás fizikai fájdalmánál is nagyobb gyötrelmet okozott az emberek számtalan vétke, lázadása és istentelensége, amelyet a megváltás érdekében magára kellett vennie, „miérettünk átokká lévén” (Gal 3,13). A két sík, a fizikai és a lelki ilyen vonatkozásban is megfelel egymásnak, összekapcsolódik. És Krisztus egész életét szemlélhetjük így. Például nemcsak azért „nem volt hová lehajtania fejét” (Mt 8,20), mert nem volt fizikai otthona, hanem azért is – és elsősorban azért –, mert az ember lelke nem adott neki szállást, nem fogadta be mint Isten fényét, ahogy Szent János mondja. Hasonlóképpen,

Magától értetődően annál mélyebbek ilyen irányú megfontolásaink, minél inkább képesek vagyunk mindezt önmagunkra vonatkoztatni. Vagyis újra és újra fel kell tennünk a kérdést: vajon mi adunk-e szállást, ruhát, ételt vagy italt magunkban Istennek? A válasz egész életünkre kihatással van, hiszen akár akarjuk, akár nem, részt veszünk Krisztus misztériumában – de korántsem mindegy, hogyan.

***

(Nyitókép: Leon Joseph Florentin Bonnat: Krisztus a kereszten, részlet)